A Word elszáll  -  az írás megmarad

   Kisgyermekként sokszor játszottunk olyat, hogy farkasszemet nézünk: Egy-kettő-háromra elkezdtük meredten bámulni egymás szemét, és aki előbb pislogott, az veszített.
   Később, ahogy nőttünk fel, erről fokozatosan leszoktunk. Annyira, hogy ma már nem is merünk egymás szemébe nézni.    

 

   Mostanában, ahogy sétálgatok az utcán, állok a buszon, vagy várom édesanyámat a bevásárlóközpontban, próbálok az emberekkel „farkasszemet nézni”. Ezt ők nem bírják, és sokféle módon védekeznek, mikor észreveszik, hogy nézem őket:
   Az egyik elkapja tekintetét, és összehúzza magát, hogy ő igazából itt sincs; a másik ugyan nem kapja el a szemét, de hirtelen mögém fokuszál, jelezvén, hogy – tévedés ne essék – ő az előbb sem engem nézett. Van, aki pár másodpercig állja a sarat, aztán lesüti a szemét, de egy pillanatra még visszasandít, hogy ott vagyok-e még, majd, mikor látja, hogy még mindig nézem, felém sem pillant többet. Mások keménynek akarnak tűnni, ezért rám förmednek: „Mit bámulsz?!” – de a szemük már rég máshol jár…
   Eddigi farkasszemnéző pályafutásom során mindössze két emberrel találkoztam, aki sem el nem kapta a szemét, sem fókuszt nem váltott, vagyis nyugodt lélekkel bele tudott nézni a szemembe.
   Mindkét esetben, amikor összeakadt a tekintetünk, a következő gondolatokat véltem kiolvasni „játszótársam” szeméből, melyek az én agyamon is átsuhantak: „Tesztelsz? Jól van, én is… Na, elkapod a szemed? Mert én nem… Te sem? Akkor jó!” És ennél a pontnál egymásra mosolyogtunk.
   Az esetet mindketten kellemes élményként raktároztuk el memóriánkban: mind a ketten megnyertük a játszmát.
   Hát érdemes ezt kihagyni?

2008. 01. 13.

   Amikor kicsi voltam, édesanyám mindig azt mondta: „Akinek én köszönök, annak köszönj te is illedelmesen!”, és mikor boltba menet a szembe jövő néniknek köszönt, én is mindig elmotyogtam egy „kezitcsókolom”-ot. Ilyenkor a szembejövő nénik mindig megálltak, rám mosolyogtak, megjegyezték, hogy milyen jól nevelt vagyok, sőt néhányan még a hajamat is összeborzolták a fejbúbomon elismerésük jeléül.

 

   Ahogy nőttem fel, egyre önállóbb lettem, és már egyedül jártam iskolába. Az utcánkban lakók nagy részét ismertem, és mindig illedelmesen köszöntem nekik, ők pedig mosolyogva köszöntek vissza.
   Ám az egyik házban lakó idős házaspárt csak igen ritkán láttam, ami nem is csoda, ugyanis korán reggel – amikor iskolába mentem –, és késő délután – amikor onnan hazafelé jöttem – nem sűrűn mutatkoztak házon kívül.
   Egyszer azonban a szokásosnál korábban jöttem haza az iskolából. Menet közben, mint mindig, megcsodáltam az ismeretlen házaspár udvarán álló régi piros traktort. Áhítatos bámészkodásomból az idős hölgy hangja zökkentett ki: „Mi van, fiam, – rikácsolta – nem tudsz köszönni?! Anyád nem tanított meg az illemre?!”
   Én, a harmadikos kisdiák, úgy megszeppentem, hogy alig bírtam egy „csókolom”-ot kipréselni a szájamon, aztán szinte futva menekültem a következő utcasarokig, amely még vagy három házzal odébb volt. Ott kifújtam magam, majd hazamentem.
   Otthon, mikor kifogytam az ötletekből, hogy, majd ha megnövök, mit csinálok a vénasszonnyal, elhatároztam, hogy ezentúl mindig köszönni fogok neki.
   Úgy is lett.
   Bár ezután is ritkán találkoztunk, mindig hangos kezitcsókolommal üdvözöltem, mint jól nevelt gyermekhez illik.
   Még egyszer sem köszönt vissza…

2008. 01. 13.

   Egészen kis koromban, amikor még volt televíziónk, láttam egy reklámot a hárompengés biztonsági borotva áldásos hatásairól.
   A reklámban egy jóvágású bácsi borotválkozott. Először még mutatták az egész fejét, de aztán úgy ráközelítettek az állára, hogy csak néhány szál szőr és a borotva három pengéje látszott.
   Ekkor – egészen lassan – elkezdte húzni a borotvát, így jól kivehető volt, hogy az első penge a sörte külső egyharmadát, a második a maradék szőr felét, a harmadik pedig a második által meghagyott csonkot távolítja el, és a bőrfelület teljesen szőrtelenné válik.
   A reklám végén egy csinos, szőke néni megsimogatta a bácsi állát, és igencsak elcsodálkozott, hogy milyen tökéletesen sima…
    
   Azóta a hárompengés biztonsági borotva könnyen beszerezhető sorozattermék, így a szenvedő emberiségnek még egy alapvető létszükséglete ki van elégítve.
   Nekünk már jó ideje nincs tévénk, ezért nem is tudtam, hogy azóta már a tudomány rég túlszárnyalta a hárompengés biztonsági borotvát, és már négy-, sőt ötpengés darabokat is elő tudnak állítani.
   Ezen elmaradottságom Ausztriában tudatosult bennem először, amikor síelés után a szállásunkon tévéztünk.
   A filmbe itt-ott belecsempészett reklámokban többször is felmerült az ötpengés biztonsági borotva ügye. A félperces ismeretterjesztő műsor bemutatta, hogy mire képes az öt penge: egy felnagyított, de hamisíthatatlanul élő felvételen látszott, amint a pengék ötödrészenként szedik le a szőrt az állról, míg az teljesen sima nem lesz.
    

 

   Őszintén szólva nem nagyon értettem a dolgot.
   Ennyivel életlenebbek lettek a pengék?

2008. 01. 21.

    A templomban mise előtt a kóruson, suttogva:
    – Hú, de hideg van… Felveszem a kabátom.
    – Aha. Én is.
    – Mi ez a zaj?
    – Melyik?
    – Ez a kopogás… Ja, eleredt az eső!
    – Aha. Tényleg…
    – Hé, te, hoztál esernyőt?
    – Én nem.
    – A fene… De ugye nem biciklivel jöttél?
    – Nem, édesanya hozott.
    – Akkor jó.
    – Pssszt! Kezdődik a mise.
…
    – Valakit majd kérjünk meg, hogy vigyen haza, nagyon esik!
    –Jó, de most figyeljünk az olvasmányra!

    – Olvasmány Ozeás próféta könyvéből. "Törekedjünk megismerni az Urat: biztosan eljön, mint a hajnal, megjön, mint a zápor, mint a tavaszi eső, amely megöntözi a földet." …

    És a zápor kitartóan kopogott a templom tetején.

    –Szervusz, milyenek az érzéseid a versenyt illetően?
    –Hát… ambivalensek.
    –Az nem is olyan rossz.
    –Egy szót nem találtam, ott kénytelen voltam költeni, de egyébként értettem a szöveget. Remélem, a teszt része jó lett.
    –Reméljük a legjobbakat. Na, szia!
    –Szervusz!
    A piros gomb megnyomása után zsebre tettem a mobiltelefont.
    Túl voltam rajta!
    A latin OKTV első fordulóján. Szerintem nem is lett rossz.
    Siettem a templom felé.
    Miért sietek?! Még van fél órám. Kényszerítettem magam, hogy lassítsak.
    Örültem, hogy végre megint el tudok menni hétköznapi misére. Rohantam a templom felé. Hogy miért, magam sem tudtam.
    Már csak néhány száz méterre voltam, amikor a járdán egy térdelő öreget pillantottam meg: látszott, hogy nemrég elesett. Két kamasz fiú fogta egy-egy kezét, nehogy ismét orra bukjon.
    Odasiettem. A bozontos, fehér hajú, hosszú, gondozatlan szakállú és húgyszagú télikabátot viselő öregről lerítt, hogy hajléktalan. Nem volt részeg, csak kimerült. A két fiú nem ismerte, valószínűleg látták elesni, és felsegítették. Térdig. Tovább nem tudták. Rám vártak. Ki tudja, mióta. Közben az idős bácsi egyfolytában beszélt. Akadozva, minden szó előtt levegőt véve. Amikor odaértem, kért, hogy segítsem fel. Hóna alá nyúlva talpra állítottam. Nem volt könnyű, nem csoda, hogy a kamaszok nem bírták. Megköszönte, és elbicegett.
    Kezet szorítottam a két fiúval, és nyugodt tempóban folytattam utam a templom felé…
 
    –… de Erzsébetet nem érdekelte, mit szól hozzá a környezete – szólt a prédikáció –, odaadó szeretettel gondozta a legelhagyottabb, legbüdösebb, legnyomorultabb embert is. Egyszer egy leprást a hitvesi ágyába fektetett, mert máshol már nem talált neki helyet. Az anyósa ezt el is mondta a hazatérő férjnek, Lajosnak. Az, mikor lerántotta a takarót a leprásról, a Szenvedő Jézust látta ágyában feküdni, és így szólt Erzsébethez: „Ilyen vendéget máskor is szívesen látok!” Egy másik alkalommal, amikor kenyeret vitt a szegényeknek…
    Ó, Uram, hát Te voltál! Az a büdös, gondozatlan, kimerült hajléktalan: Téged látott meg a két fiatal, amint összeroskadsz, és rohantak segíteni Neked! És Téged segítettelek fel én, amikor odaértem.
    Ó, Uram, hát ezért kellett úgy sietnem! Szent Erzsébet sürgetett: ő ajándékozott meg azzal, hogy neve napján munkatársa lehettem. És ugyancsak ő küldte a két fiút is…
 
    Hát így zárult a kettőezerhat-kettőezerhetes „Erzsébet” év…
    Köszönöm, Uram, Jézus!
    Köszönöm, Árpádházi Szent Erzsébet, köszönöm!
    És… Uram! Ilyen vendéget máskor is szívesen látok!

2007. 11. 19.

(Írta: a jó Isten; lejegyezte: Nagy Mihály; lektorálta: Nagy Dávid)