–Hát… ambivalensek.
–Az nem is olyan rossz.
–Egy szót nem találtam, ott kénytelen voltam költeni, de egyébként értettem a szöveget. Remélem, a teszt része jó lett.
–Reméljük a legjobbakat. Na, szia!
–Szervusz!
A piros gomb megnyomása után zsebre tettem a mobiltelefont.
Túl voltam rajta!
A latin OKTV első fordulóján. Szerintem nem is lett rossz.
Siettem a templom felé.
Miért sietek?! Még van fél órám. Kényszerítettem magam, hogy lassítsak.
Örültem, hogy végre megint el tudok menni hétköznapi misére. Rohantam a templom felé. Hogy miért, magam sem tudtam.
Már csak néhány száz méterre voltam, amikor a járdán egy térdelő öreget pillantottam meg: látszott, hogy nemrég elesett. Két kamasz fiú fogta egy-egy kezét, nehogy ismét orra bukjon.
Odasiettem. A bozontos, fehér hajú, hosszú, gondozatlan szakállú és húgyszagú télikabátot viselő öregről lerítt, hogy hajléktalan. Nem volt részeg, csak kimerült. A két fiú nem ismerte, valószínűleg látták elesni, és felsegítették. Térdig. Tovább nem tudták. Rám vártak. Ki tudja, mióta. Közben az idős bácsi egyfolytában beszélt. Akadozva, minden szó előtt levegőt véve. Amikor odaértem, kért, hogy segítsem fel. Hóna alá nyúlva talpra állítottam. Nem volt könnyű, nem csoda, hogy a kamaszok nem bírták. Megköszönte, és elbicegett.
Kezet szorítottam a két fiúval, és nyugodt tempóban folytattam utam a templom felé…
–… de Erzsébetet nem érdekelte, mit szól hozzá a környezete – szólt a prédikáció –, odaadó szeretettel gondozta a legelhagyottabb, legbüdösebb, legnyomorultabb embert is. Egyszer egy leprást a hitvesi ágyába fektetett, mert máshol már nem talált neki helyet. Az anyósa ezt el is mondta a hazatérő férjnek, Lajosnak. Az, mikor lerántotta a takarót a leprásról, a Szenvedő Jézust látta ágyában feküdni, és így szólt Erzsébethez: „Ilyen vendéget máskor is szívesen látok!” Egy másik alkalommal, amikor kenyeret vitt a szegényeknek…
Ó, Uram, hát Te voltál! Az a büdös, gondozatlan, kimerült hajléktalan: Téged látott meg a két fiatal, amint összeroskadsz, és rohantak segíteni Neked! És Téged segítettelek fel én, amikor odaértem.
Ó, Uram, hát ezért kellett úgy sietnem! Szent Erzsébet sürgetett: ő ajándékozott meg azzal, hogy neve napján munkatársa lehettem. És ugyancsak ő küldte a két fiút is…
Hát így zárult a kettőezerhat-kettőezerhetes „Erzsébet” év…
Köszönöm, Uram, Jézus!
Köszönöm, Árpádházi Szent Erzsébet, köszönöm!
És… Uram! Ilyen vendéget máskor is szívesen látok!
2007. 11. 19.
