Később, ahogy nőttünk fel, erről fokozatosan leszoktunk. Annyira, hogy ma már nem is merünk egymás szemébe nézni.
Mostanában, ahogy sétálgatok az utcán, állok a buszon, vagy várom édesanyámat a bevásárlóközpontban, próbálok az emberekkel „farkasszemet nézni”. Ezt ők nem bírják, és sokféle módon védekeznek, mikor észreveszik, hogy nézem őket:
Az egyik elkapja tekintetét, és összehúzza magát, hogy ő igazából itt sincs; a másik ugyan nem kapja el a szemét, de hirtelen mögém fokuszál, jelezvén, hogy – tévedés ne essék – ő az előbb sem engem nézett. Van, aki pár másodpercig állja a sarat, aztán lesüti a szemét, de egy pillanatra még visszasandít, hogy ott vagyok-e még, majd, mikor látja, hogy még mindig nézem, felém sem pillant többet. Mások keménynek akarnak tűnni, ezért rám förmednek: „Mit bámulsz?!” – de a szemük már rég máshol jár…
Eddigi farkasszemnéző pályafutásom során mindössze két emberrel találkoztam, aki sem el nem kapta a szemét, sem fókuszt nem váltott, vagyis nyugodt lélekkel bele tudott nézni a szemembe.
Mindkét esetben, amikor összeakadt a tekintetünk, a következő gondolatokat véltem kiolvasni „játszótársam” szeméből, melyek az én agyamon is átsuhantak: „Tesztelsz? Jól van, én is… Na, elkapod a szemed? Mert én nem… Te sem? Akkor jó!” És ennél a pontnál egymásra mosolyogtunk.
Az esetet mindketten kellemes élményként raktároztuk el memóriánkban: mind a ketten megnyertük a játszmát.
Hát érdemes ezt kihagyni?
2008. 01. 13.
