Ahogy nőttem fel, egyre önállóbb lettem, és már egyedül jártam iskolába. Az utcánkban lakók nagy részét ismertem, és mindig illedelmesen köszöntem nekik, ők pedig mosolyogva köszöntek vissza.
Ám az egyik házban lakó idős házaspárt csak igen ritkán láttam, ami nem is csoda, ugyanis korán reggel – amikor iskolába mentem –, és késő délután – amikor onnan hazafelé jöttem – nem sűrűn mutatkoztak házon kívül.
Egyszer azonban a szokásosnál korábban jöttem haza az iskolából. Menet közben, mint mindig, megcsodáltam az ismeretlen házaspár udvarán álló régi piros traktort. Áhítatos bámészkodásomból az idős hölgy hangja zökkentett ki: „Mi van, fiam, – rikácsolta – nem tudsz köszönni?! Anyád nem tanított meg az illemre?!”
Én, a harmadikos kisdiák, úgy megszeppentem, hogy alig bírtam egy „csókolom”-ot kipréselni a szájamon, aztán szinte futva menekültem a következő utcasarokig, amely még vagy három házzal odébb volt. Ott kifújtam magam, majd hazamentem.
Otthon, mikor kifogytam az ötletekből, hogy, majd ha megnövök, mit csinálok a vénasszonnyal, elhatároztam, hogy ezentúl mindig köszönni fogok neki.
Úgy is lett.
Bár ezután is ritkán találkoztunk, mindig hangos kezitcsókolommal üdvözöltem, mint jól nevelt gyermekhez illik.
Még egyszer sem köszönt vissza…
2008. 01. 13.
